A keresztyén hagyományban a nagyünnepeket felkészülési idő előzi meg. Ahogy a húsvét előtt a böjt, úgy karácsony előtt az advent ez a felkészülési idő. Négy hét, négy vasárnap telik el, és csenddel, imádsággal, bűnbánattal, énekléssel, gyertyák gyújtásával várunk és készülünk.

Az Úr eljövetele bizonyos, és aki eljövendő, azt várjuk. Ezt az érzést, ezt a teljes készültséget fejezi ki a 40. zsoltár: „Várva vártam az Urat…” Hasonló vágyakozásról tesz bizonyságot Zakariás éneke is: „…meglátogat minket a felkelő fény a magasságból” (Lk 1,78).

Vágyunk az után, ami a mienk, ahogy a költő mondja. Vagy talán úgy is fogalmazhatunk: aki a mienk. Az Úr Jézus Krisztust, aki az idők teljességében már eljött, és aki el fog jönni újra, nem idegenként várjuk. Ő a mienk, mi az övéi vagyunk. Ő a mi Megváltónk, szívünk öröme, várakozásunk beteljesítője. Advent arra tanít, hogy jobban értékeljük őt, gondoljuk újra a vele való kapcsolatunkat. Van-e helye a szívünkben? Hiszünk-e benne igazán és tudjuk-e engedelmesen követni akaratát?

Kívánom, hogy ez az advent, amely a világjárvány miatt különös, talán csendesebb is lesz a szokottnál, legyen áldott alkalom arra, hogy megtisztuljunk, megújuljunk és helyet készítsünk szívünkben, életünkben Jézus Krisztusnak!

Dr. Kádár Ferenc, lelkipásztor